Találtam Twitter-en egy hivatkozást, egy blog bejegyzésre, amiben arról van szó, hogy a Twitter, a Facebook, a blog és a társai, meg úgy kompletten az egész internet rombolja az agyat. (Persze értem én, hogy egy segítő szándékú cikknek a célközönséget kell megtalálnia, de mégis kicsit fura, hogy épp így találkoztam vele.)

Aztán kicsivel később egy nemrég megismert srác (@strob, bár, hogy ismerem, az meglehetősen túlzás, sosem láttam, sosem beszéltünk a való életben, csak Twitteren és a blogján keresztül alakult ki belőlem egy kép róla) úgy döntött, hogy lejön a szerről. Nem teljesen az internetről, de minden olyan szolgáltatásról, ami fogva tartja őt: Facebook, Twitter stb.

Megértem, azt hiszem tudom miről beszél, amikor függőségről beszél. Valahol én is érzek ilyet, ami persze hol durvább, hol kevésbé az. Olyan ez, mint bármilyen más káros szenvedély, ha túlzásba visszük, megbosszulja magát. Hogy mi a túlzás, azt persze káros szenvedélye válogatja. De ahogy bármi mást, ha képesek vagyunk mértékkel fogyasztani, ezt is lehet űzni.

Mindent csak mértékkel

A megfelelő mérték megállapítása viszont nagyon nehéz. Jómagam is többször estem már abba a hibába, hogy mértéktelenül – vagy túl nagy mértékkel – fogyasztottam ezeket a csatornákat. Percenként néztem, hogy jött-e valami új, és mérgelődtem, ha semmi változás sem volt. Viszont házhoz mentem a pofonért, mert felbosszantottam magam, amikor olyan emberek írtak, akiknek nem adok a véleményére, hülyeséget beszélnek.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem jó így, ezért változtattam is. Persze nem sikerült elsőre eltalálni a megfelelőt. Volt olyan, hogy egy hónapig felé se néztem a szociális hálózatoknak. Volt, hogy nem olvastam, csak írtam (jó kiadni magunkból dolgokat, ilyenkor az sem számít, ha mások nem foglalkoznak vele, de legalább kimondtuk). Nekem az vált be, hogy néhány korábbi szokásomat szépen, aprólékosan megváltoztattam.

Viszlát régi szokások

Elsőként leálltam azzal, hogy nekem minden újat mindenki előtt ki kell próbálnom. Ez az ún. early adopter hozzáállás nagyon sok időmet elvette, de rá kellett jönnöm, hogy azon túl, hogy jól esik, csak negatív következményei vannak. Így is épp eléggé az átlag előtt járok, az meg nem én vagyok, aki a passzát szelet fújja.

A folyamatos híréhségem meg odáig vitt, hogy a sok száz csatorna a Google Readerben minden órában öntötte az olvasatlan elemeket. Jót tett, hogy láttam a statisztikában, hogy tulajdonképpen 2-3%-át olvasom el ezeknek. Szépen ki is irtottam mindet, csak azok maradtak meg, amire tényleg szükség van. (Most épp a napi képregények feszegetik a határt, olvasok vagy egy tucatot, de a fele is bőven elég lenne.)

A híréhség volt, hogy odáig fajult, hogy tízpercenként néztem meg a nagyobb híroldalak kezdőlapját, hogy történt-e valami. Aztán már olyan dolgokat is elolvastam, ami egyáltalán nem érdekelt. De legalább új hír volt! A megoldás először az volt, hogy átálltam arra, hogy naponta csak háromszor olvastam híreket: 10-kor, 13-kor, 16-kor. Ennyi pont elég volt, hogy napi szinten friss legyek. Az utóbbi időben viszont annyira megváltozott minden, hogy már egyáltalán nem érdekelnek a hírek, nem is nézegetem a híroldalakat. Napi szinten úgyis megkapom a friss és fontos történéseket Twitteren, vagy a Hírcsárdán keresztül.

A Facebook-on a rengeteg “ismerős” csak úgy ontja magából a szart. Van viszont egy-két jó tulajdonsága a rendszernek, ami miatt nem jönnék le róla – egyelőre –, így ott is kitakarítottam. Mindenki el van tüntetve, csak azt a pár embert olvasom, akivel amúgy is beszélgetek. Hogy akkor miért? Nyilván azért, mert nem mindig arról beszélgetünk, amit megosztott, kiírt a falára. Illetve vannak azok a feltöltések, amiket ő sem címez konkrétan senkinek, csak bizonyos embereknek közzéteszi, és ha valaki akar, majd reagál rá.

Twitter a mumus

Ha valamire, hát a akkor a Twitterre egy az egyben igaz, amit leírtak. Ott minden jelét produkálom a függőségnek. De nézzük a jó oldalát, tisztában vagyok a problémával, ez a megoldás felé vezető út első lépése. A sok vicces és érdekez információ mellett a Twitter a legalkalmasabb felület számomra arra, hogy elmondjam, amit gondolok.

Amit én is kerülni fogok

Társaságban a telefonnal baszkurálás. Sajnos ilyet én is űzök, erről le kell szokni. Mindenkinek javaslom, rosszabb, mint a kínos csönd.

Felesleges csevegés. Ha a szomszéd szobában van valaki, akkor átmegyek hozzá és megbeszélem vele. Ha nem olyan fontos, akkor megvárom, míg időszerű lesz és inkább felhívom telefonon. Az sokkal személyesebb, közvetlenebb, gyorsabb.

Értesítések. Nincs rájuk szükség, ha érdekel valami, majd megnézem akkor. Egyedül a figyelmeztetések kellenek: ébresztőóra, határidős feladat, esemény. Facebook lájk, hozzászólás, Twitter nem érdekesek.

GPS navigáció. Nagyon hasznos dolog, de gyorsabban öl, mint a mikró. Érdemes kicsit tornáztatni az agyat, aki utazik, annak ez egy megfelelő fejtörő. Persze ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve mindig papír térképen nézem meg, hogy hova akarok menni. Szépen kikeresem Google Maps-en, de az útvonal nem kinyomtatom, vagy a GPS navigációra bízom, hanem megjegyzem.